Szerző: Gallo
Nem fogok hazudni, amikor Xabi Alonzo bevágta a Didáról kipattanó labdát, nem szárnyaltam a boldogságtól. Abban a pillanatban, mintha éreztem volna több millió szurkolótársam fájdalmát, dühét, tehetetlenségét. Legtöbben akkor már sejtettük, nem létezik, hogy ezt a meccset valahogy még megnyerhetjük... A hosszabbítás utolsó perceiben, amikor Seva másfél méterről vállba rúgta Dudeket, persze még anyáztunk, és a fejünket fogtuk, de az univerzum akkorra már rég készen állt a forgatókönyvvel. Minden idők leghihetetlenebb, legizgalmasabb Bl-döntőjét, mi fogjuk elveszíteni, mégpedig nem is akárhogyan, hanem 3-0-s vezetésről, a 120 percből 114-ben jobban játszva ellenfelünknél. A tizenegyes párbaj már csak formalitás volt.
Életem legnagyobb sportcsalódása. A miértek? Nos, a miértek már nem számítanak. A döntő utáni reggelen, pár pillanatig, tényleg azt hittem, hogy az egész csak egy rossz álom volt... Teltek a napok, és valahányszor azt mondta valaki „csak egy focimeccs volt", csak még rosszabbul éreztem magam. Nem, ez nem egy szimpla focimeccs volt... Valamiről azt hinni a tiéd, hogy aztán egy pillanat alatt kiszakítsák a kezedből... Százszorta fájdalmasabb mintha tudnád, soha nem lehet a tiéd. De aztán a napokból hetek, a hetekből hónapok, a hónapokból évek lesznek, és lassan elfelejted. Vagy legalábbis azt hiszed.
Aztán egyszer csak jön egy újabb meccs, ami ráébreszt arra, hogy talán sosem felejtetted el igazán. A seb, amely egykor úgy égetett, talán beforrt, de néha, mintha még éreznéd a helyét... Ahogy közeledik a nap, egyre inkább. Furcsa érzés, ideges várakozás, ott van benne az újabb csalódástól való félelem, mégis, alig várod, hogy eljöjjön. Talán nyugtatod magad, hogy ez is csak egy újabb foci meccs. De ez nem így van. Ez sokkalta több lesz annál... Itt eldől, hogy visszakapsz-e egy szeletet a lelkedből, vagy egy még nagyobbat tépnek ki helyette. A kockázat hatalmas, megint csalódni, megint ellenük... Talán még az előzőnél is fájdalmasabb lenne, amit akkor persze elképzelni sem tudtál volna... Most mégis megtörténhet. Még jobban fájhat.
De ha nyernénk... Ha nyernénk, a hihetetlen örömön túl, talán visszakaphatnál valami mást is. Azt a darabot a lelkedből, amit azon az estén kiszakítottak. Elindul a labda. A Bajnokok Ligája történetek legöregebb, átlagban 31 éves és 34 napos kezdő tizenegye, mondani sem kell, a mi oldalunkon. Az első félidő unalmas, a Liverpool láthatóan nem akar ugyanabba a hibába esni, mint 2005-ben. Iszonyúan megszervezett középpályás védekezésükkel elfojtják a Milan kreativitását. Komolyabb helyzet nélkül telik el az első félidő nagy része. Aztán eljön a 45. perc. Szabadrúgás.
Pirlo áll a labda mögött. Pipporól bepattant! Vezetünk! Vezetünk. Nyugi van. Még 45 perc, tudod mi történt legutóbb. Egy gól nem gól, pláne nem ellenük. Elindul a második félidő. A Liverpool meddő mezőnyfölényben játszik, de sokáig komoly helyzet nélkül. A 62. percben, Gattuso hibázik, jajj ne... Gerrard lép ki. Kihagyja! Húúúú.... Ez meleg volt. Mascherano lecserélése után Ricky újra szabadabban mozoghat, és a játék áttevődik a vörösök térfelére. 82. perc, gyönyörű kiugratás a braziltól, Pippo kilép a leshatáron, lődd be! Kicselezi a kapust, ne, kisodródott, de elgurítja a labdát a kapus hasa alatt. Bemegy? Góóóóóóóól! Ugye nem volt les, ugye nem volt les? Nem les! 2-0! Csak egy kérdés ismétlődik a fejekben, ezt már ugye kibírjuk? 89. perc. Liverpool szöglet, Kuyt! Befejelte...
Ugye nem? Nem, az nem lehetséges. Leveszem a hangot. Remeg minden porcikám. Még három perc. Három, rohadt hosszú perc. Nézzünk szét mi megy a tévében. Csak azért mert Bl döntő van, nem áll meg az élet a többi csatornán, nem igaz? Semmi, menjünk tovább, itt sincs semmi érdekes... Na jó, kapcsoljunk vissza, csak egy pillanatra. (Mély sóhaj...), még 2-1, a labda a középpálya környékén, 2 perc van még hátra... Az borzasztó hosszú idő, én ezt nem bírom nézni. Ha ott maradok, miattam fogunk gólt kapni. Kicsit elkapcsolunk megint. Számításaim szerint már csak 1 perc lehet hátra. Aha, persze, még másfél perc. Magamban visszaszámolok.
Letelt az idő. Vissza kell kapcsolnom. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a vörösök kicsi a rakást játszanak, és a kupac alján a főellenség, Gerrard, aki annyira fél Gattusótól, mint egy kiscicától (na persze...) és aki megint berúgott egyet 30-ról az utolsó pillanatokban. Megnyomom a gombot... Vörös rakásnak semmi nyoma, Pippo szalad a szurkolótábor felé. Lerakom a távirányítót, és egy mosollyal az arcomon hátradőlök.
Nézem a csapat ünneplését, és megint, mintha érezném azt, amit milliónyi szurkolótársam. De ezúttal nincs fájdalom, nincs düh, sem tehetetlenség. Csak az a megmagyarázhatatlan érzés. Nem öröm ez, vagy legalábbis nem a megszokott fajtából... Nem hasonlít arra, amit a Barcelona elleni 4-0 után éreztem, gyerekfejjel. De arra sem, amit a nagy rivális, Juventus ellen megnyert tizenegyes párbaj után. Ez valami más, valami több... Mert visszavették... És ezzel együtt, valamit nekünk is visszaadtak.
